Vidék és főváros a hazai labdarúgás élvonalában

Közhelyszámba menő megállapítás, hogy a magyar labdarúgás első osztályát a második világháború utáni időszakban a fővárosi klubok uralták. A túlsúly jól érezhető, ha megnézzük a negyvenes-ötvenes évek NB I-es és NB II-es csapatainak vidék-főváros szerinti megoszlását. 1945 és 1960 között az NB I csapatainak felét vagy több mint felét (két év kivételével) fővárosi – illetve „Nagy-Budapest” megalakítását megelőzően fővárosi és főváros környéki klubok adták.

A korszak központosítási törekvései is tetten érhetők abban (ezt a későbbiekben részleteiben is bemutatjuk), hogy a főváros mellett lényegében csak az egyes megyeszékhelyeken működő klubok tudnak megragadni a labdarúgás élvonalában. A községi futball egyetlen hosszabb ideig NB I-es reprezentánsa a korszakban a Dorog; az 1945 és 1960 közötti másik élvonalba jutott községi klub, a Pereces mindössze egy évet tud eltölteni a legjobbak között. A nem megyeszékhely rangú városokban játszó élvonalbeli klubok sem nagy számúak a korszakban: az egy évet az első osztályban töltő Nagykanizsai Olajbányász mellett csak két kiemelten támogatott szocialista város, Sztálinváros (Dunaújváros) és Komló csapata büszkélkedhet élvonalbeli szezonokkal.

Az NB I (OB1) csapatainak településtípus szerinti megoszlása

Az NB II már inkább a vidék terepe – azzal együtt, hogy a vizsgált korszakban a fővárosi klubok ebben az osztályban is a klubok egyharmadát adják. Az NB I-ből kiszorult, vagy az első két osztály között ingázó megyeszékhelyi csapatok mellett itt azért már nagyobb számban találunk megyeszékhelyi ranggal nem rendelkező városokban működő csapatokat is, többek között Cegléd, Nagykanizsa, Ózd, Pápa, Sopron, Vác reprezentánsait – alkalmasint egy-egy városból több versengő alakulatot is.

Az NB II csapatainak településtípus szerinti megoszlása

A labdarúgó bajnokságok újjászervezése

A háború utáni főváros-túlsúly kialakulásának megértéséhez az ország háború utáni állapotából kell kiindulnunk. A területelcsatolások következtében a korábbi évek NB I-es csapatai közül a Nagyváradi AC, a Kolozsvári AC, az Újvidéki AC, az Ungvári AC kiesett a magyar labdarúgás csapatai közül. Az átvonuló front országszerte komoly pusztításokat okozott. Az utak, a hidak, a vasutak nagy része elpusztult vagy megrongálódott, a közlekedés rendkívül nehézkes volt. A hazai labdarúgóélet újraszervezése során a szövetségnek a közlekedési lehetőségek nagyon komoly hiányával, a háborús pusztítás okozta károkkal, a létesítmények megrongáltságával, a klubok és a sportélet szervezetlenségével kellett szembenéznie.

„Az MLSZ legutolsó ülésén az újjáéledő magyar labdarúgás egyik legnagyobb problémájáról tárgyaltak. Nem kisebb kérdésről volt szó, mint a jövő héten induló bajnokság beosztásának megállapításáról. – írta 1945. április 28-i számában a Népsport. – Az elnökség eleve lekötötte magát amellett, hogy egy tizenkettes élcsoportot állapít meg, míg a többi, mintegy száz nevező egyesület nyolc csoportban, körzeti beosztás szerint mérkőzik majd egymással. … az egész bajnokság mindössze három hónapig fog tartani. Ennek befejezése után a négy utolsó helyezett kiesik. … Az MLSZ vezetősége egyelőre úgy látja, hogy a vidék még az ősszel sem kapcsolódhat be egy nemzeti bajnokságszerű megoldással a fővárosi csapatok küzdelmébe, és ezért vidéken is a kerületi bajnokságok rendszerét vezeti be.” (Népsport, 1945. április 28.)

Az erőltetett menetben végigvitt bajnokságot az Újpest nyerte a Ferencváros, a Csepel, a Kispest, a Vasas és az MTK előtt. Már ekkor látszott, hogy a budapesti klubok közül is csak nagyjából ők jelentik a tényleges élmezőnyt, a többiek mind játékosállományban, mind szurkolói háttérben messze elmaradnak mögöttük.

Mint láthattuk, az eredeti MLSZ-tervek szerint a 1945-ös félszezonhoz hasonlóan 1945-46-ban is csak a fővárosi klubok versengtek volna az első osztályú bajnoki címért. 1945 augusztusában azonban több mint 30 vidéki klub memorandumot adott ki, amelyben követelték a vidék bevonását az NB I-es küzdelmekbe, az „országos bajnokság” kiírását. A vidéki klubok kétcsoportos bajnokságot javasoltak, amelyben csoportonként 8-8 budapesti és 4-4 vidéki klub szerepelhetett volna. Az MLSZ egy darabig a vidéki labdarúgás szervezetlenségére hivatkozva ellenállt a követeléseknek. „Beszéltem az egyik vidéki csapat vezetőjével” – mondta a Népsportnak Nagy Sándor, az MLSZ ügyvezető elnöke. „Feltettem neki a kérdést. … Melyik vidéki csapatokat osztaná be a Nemzeti Bajnokságba? Két-három csapatig még simán eljutott, de azután megakadt. Feladta a meddő harcot. … Nemrég … felszólítottuk a középmagyar kerületet, nevezze meg bajnokát. Nem volt képes megtenni.” (Népsport, 1945. augusztus 29.)

Végül azonban mégiscsak eredménye lett a vidéki követeléseknek. A Népsport 1945. augusztus 29-i száma az imént idézett Nagy Sándor-interjúval azonos cikkben már erről tudósít: „Lapzártakor értesültünk arról, hogy az MLSZ elnöksége kedden este mégis elhatározta a vidék bekapcsolását. Máris véglegesnek tekinthető Szeged, Salgótarján, Diósgyőr, Szolnok és Debrecen bekapcsolása. Nyugatot a Haladás, az ETO és a Tatabánya osztályozó győztese képviseli majd.” (Népsport, 1945. augusztus 29.) A fővárosi és a vidéki klubok között élénk vita bontakozott ki az élvonalbeli helyek megosztásáról. A fővárosiak a megterhelő vidéki utazások miatt tiltakoztak, illetve a túlzott meccsterheléstől tartottak. Felmerült 1946-os indulással az NB II megszervezése is. „Az egész sportközvélemény ujjongó lelkesedéssel fogadta az MLSZ elnökségének határozatát, amelyben Országos Bajnokságot ír ki az 1945-46-os labdarúgó évre, és ebbe hat vidéki egyesületet is besorol, részben a szerzett jogok, részben az erőviszonyok alapján.” (Népsport, 1945. szeptember 2.) Egy nappal később új fejleményként már 28 csapatos OB1 létrehozását jelentették be, 10 vidéki klub (Szeged, Salgótarján, DVSC, Szolnok, Békéscsaba, ETO, Haladás, valamint a keleti, északi és délnyugati kerület 1-1 később kijelölendő képviselője) részvételével.

Baranya megye legjobb futballklubjai a háború után – a Pécsi VSK és a DVAC

Baranya megye klubjai közül 1945-ben a Pécsi VSK és a DVAC (Dinamó Villamostelepi AC) küzdött az OB1-es tagságért. A bejutásért körmérkőzésre került sor, a két pécsi klub mellett a Kaposvári MTE is pályázott a legjobbak közé kerülésre. A körmérkőzés-sorozatnak csak a fele került megrendezésre: a PVSK mind a DVAC, mind a KMTE ellen diadalmaskodott, a MLSZ pedig a sorozatot félbeszakítva besorolta a vasutascsapatot az OB1 klubjai közé.

A bajnokság során a 28 csapatot két 14-es csoportba osztották. Az alapszakasz (vagy ahogy akkor nevezték „első forduló”) során a csoportokban 26 mérkőzésre került sor. Az „első forduló” végén a csoportok utolsó 4-4 helyezettje automatikusan kiesett, azaz 1946-47-re csak a másodosztályba nyerhetett besorolást. A többiek a „második fordulóban” folytatták – a csoportok első 5-5 helyezettje az „első tíz” között a bajnoki címért meccselt, a csoportok 6-10. helyezettje a „második tíz” között a bennmaradásért küzdött – a „második tízből” ugyanis a bajnoki év végén csak négyen őrizhették meg élvonalbeli tagságukat. A PVSK-t a lehetőségekhez mérten igyekeztek megerősíteni. Ide került többek között a Nagyváradi AC volt magyar bajnok kapusa, Vécsey Adolf és a Szolnok egykori csatára, Vezér (Werner) Antal.

                                                   Vezér Antal                                                          

Vécsey Adolf

A PVSK az alapszakaszban jónéhány figyelmet érdemlő győzelmet aratott. 6-1-gyel küldték haza a meglehetősen gyenge játékerőt képviselő Budafoki MTE-t, 4-1-gyel a Győri ETO-t, és otthon gólrekordot jelentő 13-2-es, idegenben valamivel „szorosabb” meccsen 12-2-es sikert arattak a játéktudása helyett inkább csak meccseladásos botránya miatt elhíresült Dózsa MADISz felett. A bajnokság alapszakaszában a PVSK a Nyugati csoport hetedik helyét szerezte meg, ezzel sikerült bejutnia a bajnokság „2. fordulójába”. Itt azonban már csak a második tíz csapat között tudott szerepelni, és végül az összesítésben megszerzett 15. helyével az év végén kiesett az élvonalból.

Lássuk, kik játszottak a Pécsi VSK első OB1-es szezonjában:

A játékoskerettel kapcsolatos érdekesség, hogy a következő szezon elején kiderült: Vezért valójában soha senki nem igazolta át a PVSK-hoz. Kövesdi Lajos, a Szolnok intézője 1946. szeptemberében így nyilatkozott: "Mi is csak most jöttünk rá, hogy tulajdonképpen ki sem adtuk Vezért a PVSK-nak. Beadtam egy kutatólapot az MLSz igazoló irodájába, hogy mikor igazolták le Vezért a pécsiekhez. Most kaptam vissza a lapot, melyre rávezették, hogy Vezér még ma is a Szolnok igazolt játékosa, és sohasem volt a PVSK részére leigazolva." (Népsport, 1943. szeptember 4.)

Vezér eddigre mát távozott Pécsről és visszatért Szolnokra, így az ügynek folytatása nem lett - 32 mérkőzésen szerzett 12 góljával alighanem a hazai futballtörténelem legeredményesebb igazolatlanul szerepelt játékosa.

A következő években a vasutascsapat az NB II Nyugati csoportjának középmezőnyébe szürkült. A csapat történetének „legnagyobb” eseménye kis túlzással legtehetségesebb játékosának, Buzánszky Jenőnek az elvesztése. Buzánszky az 1946-47-es szezonban került a PVSK keretébe. A játékost munkahelyén, a vasútnál 1946 szeptemberében politikailag megbízhatatlannak minősítették, és B-listára tették. Az egyesület akkori elnöke, Csanádi György – amellett, hogy bújtatva foglalkoztatta tovább Buzánszkyt – megígérte neki, hogy ha nem tudja levetetni a B-listáról, elengedi Pécsről. A játékos egykori edzője, Szabó Péter időközben a Dorog edzője lett; hívására Buzánszky 1947 elején jelezte átigazolási szándékát, a PVSK pedig Csanádi ígéretét megtartva hozzájárult távozásához. (Nyáry 1994, 71-72.)

Az 1945-ös osztályozón alulmaradt DVAC (1947-től MESzHART Dinamó, 1951-től Pécsújhegyi Bányász néven) a következő évekre az NB II stabil tagja lett, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján végig egyenrangú ellenfele volt a vasutasoknak. 1946-47-ben mindjárt a Nyugati csoport második helyén végzett, öt ponttal elmaradva a feljutást kiharcoló MOGÜRT mögött. A csapat 1947-48-tól MESzHART Dinamó, 1951-től Pécsújhegyi Bányász néven folyamatosan a csoport első felében zárt; 1950-ben mindössze egy ponttal maradt el a csoportgyőztes, ám az NB I-be való bejutásért vívott osztályozó mérkőzéseken végül elbukó Tatabányai Építők mögött.

A Pécsi BTC és a Pécsbányatelepi Bányász

Baranya megye (szűkebben Pécs) labdarúgásának korabeli erejét jelzi, hogy a másodosztályban a PVSK és a DVAC mellett már 1947-48-ban megjelent a harmadik pécsi klub, az 1932-ben alapított Pécsi BTC, amely 1954-ig szerepelt folyamatosan a második vonalban. Edzőnek Opata Zoltánt nyerték meg, aki a klubnál végzett tevékenységén túl a csapat hátteréül szolgáló bőrgyárban is munkát vállalt. (Ötvenéves a Bőrgyári Torna Club, 34.) A csapat 1948-49-ben a Nyugati csoport 3., egy évvel később 2. helyét szerezte meg, mindkét évben harcban állt az első osztályba történő feljutásért. A PBTC lendülete az 1950-es félszezonban megtört – a csapat 7., a következő évben 6. lett, míg 1953-ban a 14. helyre sorolódott. 1952-től a központi klubátnevezéseknek megfelelően a klub nevét Pécsi Vörös Lobogóra változtatták, zöld-fehér klubszíneit ugyancsak a központi előírások mentén fehér alapon kékre cserélték.

1947 és 1954 között valamennyi NB II-es szezonban pályára lépett a csapatban Karácsonyi János, Katics Lajos, Leipám István és Sarbak István, de meg kell említeni a csapat erősségei között mások mellett Bognár Józsefet, Dara Jánost, Danajka Tibort, a később a válogatottban is pályára lépő kapust, Fazekas Árpádot, Kovács I Lászlót, Ligeti Károlyt, Müller Károlyt, Rákóczi Ferencet, Scherdán Jánost, Solymár Istvánt is.

A bőrgyári klub láthatóan rendkívül stabil játékosgárdával rendelkezett, visszaesését nem annyira a játékosállományban, mint inkább a csapat körülményeinek, hátterének problémáiban kell keresni. 1949-ben a klub a központi irányelveknek megfelelően a Bőripari Dolgozók Szakszervezete irányítása alá került. Az új vezetés nem rendelkezett megfelelő tapasztalatokkal, hamarosan belső viták, majd ebből következően folyamatos elnökcserék is tovább gyengítették a klub erejét. 1949 és 1954 között hatan váltották egymást a klub elnöki székében. (Ötvenéves a Bőrgyári Torna Club, 38.) Az 1954-es évad mindezek eredményeként a csapat NB II-es szereplésének mélypontja lett – a szezon végén a klub mindössze 11 pontot szerezve, a mezőnytől messze leszakadva az utolsó, 16. helyen végzett, és búcsúzni kényszerült.

Az NB3 Pécs-Kaposvári csoportjának 1950-es szezonját megnyerve, majd az osztályozó mérkőzéseken csoportjában a második helyet megszerezve jutott a másodosztályba – negyedik pécsi klubként – a Pécsbányatelepi Bányász. A helybeli játékosokra alapozó klub komoly meglepetésre harcolta ki a feljutást; erősségei között például Krivanek Vilmos tanítóval, Kalauz István, Horváth József és Wagner György vájárokkal.

A Népsport a propagandát nem nélkülözve számolt be a bányatelep fejlődéséről és ezzel összefüggésben a futballklub sikeréről. „Járjuk az utakat a sportegyesület elnökével… A sporttelephez érünk. Kubikosok talicskáznak, bővítik a pályát. Maróti a sporttelep túlsó oldala felé mutat. Ott lakott valamikor Krivanek a családjával – egy szobában. Most már ezen az oldalon lakik – kétszobás, előszobás lakásban. A jó munka hozta meg Krivanek számára az új lakást és Horváth kapusnak is. Neki már fürdőszobája is van. Fürdőszoba a vájárlabdarúgó lakásában… Gyerekkorában a Káposztás melletti árok bányavizében fürdött társaival együtt. 1945-ben tizenkét labdarúgó állt össze, hogy elindítsák a sportot. … Amikor aztán megalakult a pártszervezet, mindjárt könnyebben ment a munka a sportban is. … Krivanek Vilmossal és Maróti elnökkel figyeljük a pályaépítők munkáját. Már kibontakoznak a korszerű sporttelep körvonalai. A középcsatár megszólal: Valóra válnak Rákosi elvtárs szavai: a bányász, ha többet termel, maga élvezi annak gyümölcsét.”(Népsport, 1951. 02. 06.) A másik három klubnál szerényebb játékosállománnyal és háttérrel rendelkező klub három évadot töltött az NB II-ben, 1953-ban csoportutolsóként búcsúra kényszerült.

A Pécsbányatelepi Bányász NB II-be jutott csapata

A Pécsi Lokomotív második NB I-es szezonja

A megye újabb NB I-es szereplésére a PVSK 1946-os búcsúja után hat évet kellett várni – az 1951-es évi NB II Nyugati csoportját az ekkor éppen Pécsi Lokomotívra keresztelt alakulat 1 ponttal megnyerte a Tatabányai Tárna előtt, és ezzel ismét jogot nyert a legjobbak között való indulásra.

A Pécsi Lokomotív 1951-es bajnokcsapata

Pécsett, de az egész megyében is hatalmas várakozás előzte meg az újabb NB I-es szereplést. „Mintegy 10000 nézőre számítanak a Bp. Honvéd elleni mérkőzésen – írta a nyitány előtt a Népsport. – A 30 km-re fekvő Szigetvárról 200, a 10 km-re fekvő Siklósról 300 jegyet igényeltek. Az érdeklődésre jellemző, hogy a babarci tszcs dolgozói … 50 ülőhelyet igényeltek. A pálya talaját egész héten javítják, salakozzák, a nézőteret kibővítik, az ülőhelyek számát megnövelik.” (Népsport, 1952. február 22.) A 10000 néző – legalábbis a Népsport tudósítása szerint – csakugyan megérkezett a nyitómeccsre, a csapat ezzel együtt viszont a papírformának megfelelően sima 2-0-s vereséget szenvedett a többek között Grosiccsal, Lóránttal, Bozsikkal, Budai II-vel, Kocsissal és Puskással felálló Honvédtól.

Az NB I ismét túl erősnek bizonyult. Bár a Lokomotív hazai pályán elért néhány bravúrsikert – 2-1-re megverte a Csepeli Vasast, 2-0-ra a Diósgyőrt –, idegenben súlytalannak bizonyult, és mindössze három döntetlenre futotta az erejéből. Végül a szezon 26 mérkőzéséből négyet megnyerve (a Csepel és a Diósgyőr mellett a Postást és a Dorogot tudták 1-1 mérkőzésen legyőzni) és nyolcat döntetlenre hozva utolsó, 14. helyezettként ismét búcsúra kényszerült.

„Csatárai gyenge játékának jelentős része van abban, hogy a Pécsi Lokomotív nem tudott bennmaradni az NB I-ben” – értékelte a csapat szezonbeli teljesítményét a Népsport újságírója. „Nemcsak Pécs városa, de az egész ország labdarúgó társadalma érdeklődéssel várta a pécsi együttes szereplését a legmagasabb labdarúgó osztályban. Az ország egyik ipari városa hosszú éveken keresztül nélkülözte az élvonalbeli labdarúgást, és sokan méltán remélték, hogy a vasutascsapat ott marad majd a legjobb magyar csapatok között.” A cikk felvezetése már jelzi azt az igényt, ami a korszak fejlesztendőnek ítélt „ipari” városai, főbb megyeszékhelyei felé megnyilvánult. A labdarúgás élvonalában való szereplés egyértelmű közügyként fogalmazódott meg. A csapat bírálata során a játékosok mellett a vezetés is megkapta a magáét, de a közönséget, sőt a várost sem kímélte a szaklap. „Pécsett a 13 NB I-es bajnoki mérkőzést 115000 néző tekintette meg. Ennél több néző egyetlen vidéki városban sem volt labdarúgó-mérkőzéseken az elmúlt évben. Ez a hatalmas nézősereg azonban nem mindig segítette buzdításával a csapatot. Alig fordult elő olyan mérkőzés, amelyen a nézők egységesen és kitartóan buzdították volna a vasutasokat. A nézőközönség egy része hűvös viselkedésének az az elfogultság volt az oka, amely a pécsi sportköröket egymásközti viszonyukban általában jellemezte.”

A cikkben kimondva-kimondatlanul az az elvárás fogalmazódott meg, hogy a város és a megye érdekében a városi kluboknak saját érdekeiket félretéve segíteniük kellett volna az élvonalba jutott klubot. „Közrejátszott a kellő erősítés elmaradásában több más pécsi labdarúgó-vezető sportköri elfogultsága is. Nem támogatták kellőképpen az NB I-be került sportkört. Nem ismerték fel, mit jelent az egész város sportéletére az, hogy egy pécsi csapat a labdarúgó NB I-ben szerepel. Az elfogultság, a sovinizmus következtében történt meg például, hogy a Pécsett játszó Opova és Dobó nem a vasutascsapatba, hanem más város csapatába került.” (Népsport, 1953. február 1.)

Az 1952-es szezonban a Pécsi Lokomotív játékosai voltak:

A központi beavatkozások kezdetei a megye labdarúgásában

A központi beavatkozás szükségességéről itt még konkrétan nem esik szó. A lap szerzője által képviselt elképzelés mindazonáltal már jelzi azt az irányt, amit a következő évek megyei sportpolitikájában megfigyelhetünk – a városi klubok ekkor már persze megtépázott autonómiájának végleges felszámolását, a központi utasításra történő játékos-átadásokat, általában véve a klubhálózat centralizálását, központi tervek szerint sikerre esélyesnek látszó városi kirakatcsapatok létrehozását.

A központosítás első lépése a helyi bányász sportköröket érintette. A Népsport 1954. február 2-án a következő hírről számolt be: „A pécsi szénbányák sportkörei közös városi választmányt szerveztek. A választmány elhatározta, hogy a jövőben az NB II Nyugati csoportjában a Pécsújhegyi Bányász helyén Pécsi Bányász néven egy megerősített csapat képviseli majd a pécsi bányák labdarúgósportját. Az új bányász-együttes rendelkezésére állnak majd a Pécsújhegyi Bányász, a Pécsbányatelepi Bányász és a Pécsi Honvéd legjobb játékosai. A Pécsi Bányász edzője Buzási Sándor lett. A Pécsújhegyi Bányász és a Pécsbányatelepi Bányász nem szűnik meg. A két sportkör labdarúgócsapata a megyei bajnokságban indul.” (Népsport, 1954. február 2.) A Pécsi Bányász a megye első „megerősített” csapataként 1954-ben az NB II Nyugati csoportjában bronzérmet szerzett. Karrierje azonban nem folytatódhatott; a szezon végén némiképp váratlanul egy másik pécsi klub került „kiválasztott” státuszba, kapta meg a labdarúgás élvonalában való szereplés jogát.

A Pécsi Dózsa

A negyvenes-ötvenes évek fordulóján a hadsereg, a belügy, majd az államvédelem is megszervezte a maga NB I-be és NB II-be szánt futballklubjait. 1949-ben Budapesti Dózsa névre keresztelték és a belügy hatáskörébe helyezték az Újpestet, majd ezt követően az ország több nagyvárosában létrehozták a Dózsa névre keresztelt belügyes csapatot – többek között Győrben, Zalaegerszegen, Szegeden, Szekszárdon, Egerben. 1950-ben Pécsett megalakult a helyi belügyi szerv csapata, a Pécsi Dózsa. A csapat villámgyors karriert befutva 1951-ben és 1952-ben is megnyerte a Baranya megyei bajnokságot, 1953-ban pedig már az NB II Nyugati csoportjában találkozhatunk a pécsi belügyisekkel. A Dózsa első NB II-es szezonjában kifejezetten jól szerepelve az 5. helyen zár; a következő évben visszaesik a teljesítménye, és csak a 11. helyet tudja megszerezni a 16 fős mezőnyben. Ez a másodosztály strukturális átszervezése miatt – 1955-től a korábbi négyszer 16 csapatos helyett csak kétszer 16 csapatos bajnokság indításáról határoztak a MLSZ-ben – a Dózsa kiesését jelentette volna. A politika azonban másképp határozott.

A további fejlemények ismertetése előtt kicsit vissza kell lépnünk az időben, és a megyét is el kell hagynunk. Baranya megyén kívüli történet, hogy a Bástya névre keresztelt ÁVH-s klubok egyike Fűzfőn kezdte meg működését, 1951-ben azonban Veszprém megye központjába, Veszprémbe helyezték őket. Veszprémben leplezetlen ellenszenv kísérte az államvédelmis csapat játékát – amelynek soraiban sorállományúként pedig olyan játékosok is szerepeltek, mint a későbbi egyszeres válogatott Bodon Tibor, vagy a későbbi NB I-es Pleck Róbert vagy Fazekas Ferenc. A veszprémi szurkolók gyakran a vendégeket biztatták, kifütyülték a Bástya játékosait. (Hajós 1989, 52.)

A veszprémi ellenszenv is közrejátszott abban, hogy a klubot 1953-ban a fővárosba telepítették át, Kőbánya lett a székhely, a csapatot pedig a belügy vette át Kőbányai Dózsa néven. A Kőbányai Dózsa az NB II szintjén rendkívül erős kerettel (többek között Pleck, Fazekas, Polgár János, Orosz László, Pozsgai Ferenc, Rendek István) az 1953-as és az 1954-es bajnokságban a Nyugati csoport egyik fő esélyese volt; 1954-ben végül megnyerte a küzdelemsorozatot. Az NB I-be történő feljutást eldöntő osztályozó mérkőzéseken a Kőbányai Dózsa a Szegedről valamivel korábban Szolnokra telepített katonacsapat, a Légierő társaságában az Ózd és a Bp. Vörös Meteor előtt kivívta a jogot az élvonalban történő indulásra.

A csapat beágyazottsága ezzel együtt csekély, hazai mérkőzésein mindössze 2-300 néző volt jelen. Bár ez a nézőszám a mai NB I több csapatánál már kiemelkedő érdeklődésnek számítana, 1954-ben a csapat súlytalanságát, támogatottságának hiányát jelezte.

A Kőbányai Dózsa 1954-es NB II-es bajnokcsapata

1955. január 25-én a következő hírt közölte a Dunántúli Napló: „A Párt és a legfelsőbb sportszervezet értékelte a pécsi és baranyai sportrajongók labdarúgás iránti szeretetét, hozzájárultak a Dózsa SE Országos Elnökségének azon határozatához, hogy a Kőbányai Dózsa a jövőben Pécsett játssza le mérkőzéseit és mint Pécsi Dózsa szerepeljen az NB I-ben. Ezzel a kitüntető döntéssel az illetékesek elismerték azokat az eredményeket, melyeket megyénk és városunk dolgozói a termelés és a sport terén elértek.” (Idézi Nyáry 1994, 78.)

A Kőbányai Dózsa tehát, amelynek NB I-es szereplése „indokolatlannak” találtatott, „átadta” az NB I-es szereplés jogát a pécsi belügyes csapatnak. Ez a döntés a teljes pécsi labdarúgásra komoly hatású lett. Kamondi Imre, az ekkor a Dózsához került egykori játékos a klub történetét bemutató könyvében ezt írja: „a fegyveres erők és a politikai vezető szervezet összefogásából hegemón vezető apparátus kerekedett, amely célirányosan tudta csoportosítani a rendelkezésre álló erőket. Mai nyelvezettel: a Pécsi Dózsa hatékony szponzorok sorát tudhatta magáénak. Aki tudott, annak be kellett állnia a sorba, a rá kirótt anyagi-egzisztenciális feladatokat meg kellett oldania.” (Kamondi, 1994, 22-23.)

A helyi klubok sajt érdekeiről immáron szó sem eshet. A pártdöntés értelmében a városi (és egyben a megyei) vezető szerep a négyéves múltra visszatekintő Dózsáé lett. Az egy évvel korábban „kiemelt” Pécsi Bányász lett a fő vesztes: játékosállományának zömét át kellett adnia a megye új élcsapatának. A megyei lap így kommentálja a történteket: „a pécsi sportkörök közül a Pécsi Bányász hozta a legnagyobb áldozatot NB II. helyének és játékosainak átengedésével.” A Dózsába került Csupák József, Garai (Grozdics) József, Kocsis Ernő, Kresz Sándor, Keszler III Mátyás, Gyurkó Lajos – a „kiürített” Pécsi Bányász visszalépett az NB II-től, megmaradt játékosait „visszaadva” a Baranya megyei első osztályban szereplő Pécsújhegyi Bányásznak.

A Pécsi Dózsa megerősítése nem csak a Pécsi Bányász lefölözését jelentette. Ismét Kamondit idézzük: „az új intézkedő apparátus nem volt senkinek lekötelezve… a labdarúgók verbuválásában is erélyes kézzel sakkozott. Nem hátrált meg bányászküldöttségek, szakszervezeti oppozíciók, egyesületi kérelmek előtt, akikre szüksége volt, fogta és vitte.” (Kamondi, 1994, 23.) Amit 1952-ben még hiányolt a Népsport újságírója, az most megtörtént: a pécsi klubok legjobb játékosai az újonnan előtérbe tolt megyei élcsapathoz kerültek – Szőcs Jánost és Kamondi Imrét a Pécsi Haladásból, Hegyi Sándort és Horváth Lászlót a Pécsi Lokomotívból, Dara Jánost a Pécsi Vörös Lobogóból igazolták át a Dózsába. A klub játékoskeretét duzzasztotta a megszűnő Kőbányai Dózsa több labdarúgójának átvétele, és néhány megyei kötődésű leszerelő játékos – Lovig, Lehel – visszacsábítása is.

A megerősített Dózsa első NB I-es szezonjában jól szerepelve a 7. helyet szerezte meg. A játékosállománnyal kapcsolatos vezetői politika meglehetősen ellentmondásos volt. A korábbi megyei éljátékosok közül többen, miután előző klubjaikat többé-kevésbé erőszakos átigazolásuk szétzilálta, végül alig vagy egyáltalán nem jutottak szóhoz az első osztályba jutott Dózsában, az év végén távozásra is kényszerültek. Gyurkó, Keszler III, a még 1954-ben átigazolt, de az NB I-ben pályára nem lépő Pintér, Sárközi, Illés a Pécsbányatelepi Bányászhoz ment, Dara a PBTC-hez igazolt vissza, Grozdics Komlóra távozott. A Pécsi Dózsa a félbeszakadt 1956-os szezonban a 11. helyen zárt, az 1957-es tavaszi idényt pedig Pécs-Baranyai Dózsa – Petőfi néven a 7. helyen fejezi be. Következik az újra őszi-tavaszi rendszerben megrendezésre kerülő 1957-58-as szezon, amelyben egy új, cikkünkben eddig még nem említett baranyai klub is felbukkan a labdarúgó első osztály 14 csapata között.

A Pécsi Dózsa NB I-es játékosai 1955 és 1957 között:

1955

1956

1957 tavasz

A komlói futball előretörése

A szocialista iparvárosok fejlesztése az ötvenes évek elején egy sor új település labdarúgóklubjának felbukkanását hozta az NB II-ben, később az NB I-ben is. Az új iparvárosokba toborzott munkások kötődésének megteremtésére a helyi vezetők rengeteg erőforrást mozgósítottak egy-egy ütőképes futballcsapat létrehozása érdekében – az újonnan felépült Sztálinváros csapata 1952-ben az NB II-t újoncként megnyerve 1953-ban már az élvonal tagja lett. Ez a törekvés eredményezte Baranya megye labdarúgósportjában az érintett településeket tekintve a pécsi egyeduralom megtörését, a struktúra kétpólusúvá válását.

Feketekőszén-kitermelésének köszönhetően Komló község a negyvenes évek végén az erőteljesen fejlesztett települések sorába került. Az 1947-ben nagyközségi rangot kapott településen bányászott szénből készült koksszal először a diósgyőri vasgyár, majd a Dunapentelére tervezett Sztálin Vasmű ellátását kívánták megoldani. Fejlesztették az infrastruktúrát, utakat, hidakat építettek, bővítették a lakás- és a középület-állományt. (Moldova 1971, 21.) A település 1951-ben városi rangot kapott.

Komló futballcsapata az 1945-ös újjászervezést követően a Délnyugat-magyarországi LASz 1. osztályában, majd 1948-tól az NB3 Pécs-Kaposvári csoportjában szerepelt. Az 1949-50-es bajnokságot a Komlói Tárna néven szereplő alakulat fölényesen megnyerte, és ezzel feljutott a labdarúgás második vonalába. A feljutás gyorsan meghozta az érdeklődést Komlón a futball iránt. Az újonccsapat első hazai mérkőzését 1950. augusztus 20-án 3500 néző látta – a csapat egyébként 2-2-es döntetlennel nyitott a régóta másodosztályú Pápai Perutz ellen; az első NB II-es komlói gólt Huszti Sándor balszélső lőtte.

Az első NB II-es szezont a 12. helyen zárta a csapat, amely a következő évtől már Komlói Bányász néven szerepelt. Egyre jobb teljesítmények következtek: 1951-ben 8., 1952-ben 6. lett a gárda, 1953-ban pedig ezüstérmet szerzett – megemlítendő, hogy ebben az évben lett a komlói bányák igazgatója Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal volt elnöke. Ekkor már látszott, hogy a cél az első osztályba kerülés; a helyi vezetés ennek megfelelően igyekezett megerősíteni a csapatot. 1954-ben Komlóra került Csárdás József, a Debreceni Lokomotív és az ETO volt hátvédje, Szegedről Korom Sándor, Kalauz István, a Pécsbányatelep korábban már említett sztahanovista vájár-balszélsője, 1955-ben az MTK-ból az NB I-es meccsel akkor még nem rendelkező, ám később komoly első osztályú karriert befutó Gerencsér József, a Pécsi Dózsából Polgár József.

Az Új Komló című újság az 1956-os szezon nyári szünetében feltette a kérdést: „Hogyan lehet első osztályú csapatunk?” A választ ekként fogalmazták meg: „Valamennyi játékosnak kiegyensúlyozott életet kell élnie. Vegye komolyan a vezetőség az utánpótlás nevelését. Tűrhetetlen az az állapot, hogy ma nincs kölyökcsapat.” (idézi Grünwald 1998, 139.) Az erősítések sikerhez vezettek: a Komlói Bányász megnyerte az NB II Nyugati csoportjának 1956-57-es szezonját, és története során először feljutott az első osztályba.

Két baranyai klub az NB I-ben

1957-58 kiemelkedő év a baranyai labdarúgás szempontjából: két megyei klub is a legjobb 14 között szerepel. A Komlói Bányász a lehetőségekhez képest erősített; Csárdás ugyan külföldre távozott, leigazolták viszont Krausz (Kun) Tibort Pécsről, Cziráki Józsefet Szegedről. A csapat magja együtt maradt: Kanizsai, Polgár, Krippl, Kohlmann, Molnár I, Molnár II, Grozdics, Gerencsér továbbra is Komlón szerepelt. A Pécsi Dózsa vezetése, bár a klub az 1956-os szezon után több játékosát is elvesztette, igyekezett versenyképes keretet összehozni; leigazolták többek között a kiöregedőben lévő, de még erősítésnek tűnő egykori Bp. Dózsa-csatárt, Virágh Istvánt, és ugyancsak a pesti belügyes csapatból Kovács Sándort.

A sikerek azonban igazán egyik csapatnál sem jöttek. A Komló decemberig hazai pályán mindössze két gólt lőtt, és bár az ellenfeleknek sem engedett sok találatot, mégis, összesen kettő otthontartott pontot tudhatott magáénak. Idegenben még rosszabbul ment: mindössze egy döntetlenre voltak képesek a Csepel ellen. Így aztán hiába jött egy bravúr, a Bp. Honvéd 3-2-es legyőzése az őszi szezon végén, a Komló egyértelmű kiesőjelöltnek számított.

A Pécsi Dózsa rendkívül gyenge idegenbeli mérlegének köszönhette, hogy a 12., tehát a kiesés veszélyét rejtő helyen zárta az őszi szakaszt.

A helyzet tavaszra sem változott meg. A Komló valamivel jobb eredményeket ért el ugyan, de ez csak arra volt elég, hogy a szezonzáráskor ne az utolsó, hanem az utolsó előtti, 13. helyre kerüljön a csapat. A 12. helyen zárt és ezzel búcsúra kényszerült a Pécsi Dózsa is; az 1958-59-es szezon így ismét baranyai klub nélkül indult a labdarúgás első osztályában.

A Pécsi Dózsa 1957-58-as játékosai:

A Komlói Bányász NB I-es csapata

A Komlói Bányász játékosai 1957-58-ban

A következő évet tehát mindkét baranyai élcsapat a másodosztály Nyugati csoportjában játszotta végig. Az erőviszonyoknak megfelelően alakultak az eredmények, a két baranyai csapat kiemelkedett a különösebben erősnek nem nevezhető mezőnyből. A bajnokságot végül a Pécsi Dózsa két ponttal nyerte meg a Komló előtt, így egy év szünet után ismét jogot nyert az élvonalban történő indulásra. A Komló az NB II kiemelkedő klubja maradt. 1959-60-ban bronzérmes lett a csoportban, 1960-61-ben pedig óriási fölénnyel megnyerte azt a Szombathelyi Haladás előtt; a hatvanas évek első felében ismét két klub képviselhette Baranya megyét a labdarúgó első osztályban.

A Pécsi Dózsa NB I-es játékosai az 1959-60-as szezonban:

Források:

Népsport

Grünwald Géza: A Komlói Bányász SK története (1922–1997). 1998.

Hajós Ernő: Megszállottak lobogója alatt. Négy évtized a veszprémi labdarúgás szolgálatában. Veszprém, 1989.

Kamondi Imre: Labdarúgó-krónika. Pécsi Dózsa – PMSC, 1955–1984. Pécs, 1994.

Moldova György: Tisztelet Komlónak. Budapest, 1971.

Nyáry Gyula: 75 év. A Pécsi Vasutas Sportkör krónikája. 1919–1994. Pécs, 1994.

Ötvenéves a Bőrgyári Torna Club. Pécs, 1983.

-->