Góllal, sőt gólokkal bemutatkozni az első NB I-es vagy NB II-es mérkőzésen – sok játékos álma. Egy ilyen belépő komoly karrier lehetőségét, ígéretes jövő képét villantja fel. Kérdés, beteljesül-e az ígéret. Csakugyan sikeres karriert futnak be a kiválóan debütáló újoncok?

Új sorozatunkban olyan játékosok pályafutását mutatjuk be, akik kettő vagy több góllal mutatkoztak be első másod- vagy első osztályú bajnokijukon. (Természetesen nem foglalkozunk azokkal, akik első osztályú szezonokkal a hátuk mögött rúgtak egy vagy több gólt első másodvonalbeli meccsükön.)

Első portrénkban Nyers Ferenc, a korszak hazai sportsajtójában Nyers II pályafutásával foglalkozunk.

Nyers Ferenc

Forrás: http://it.wikipedia.org 

Nyers Ferenc a franciaországi (elzászi) Freyming-Merlebachban született 1927. március 3-án, egy Ózdról kivándorolt magyar bányászcsaládban. Szülei nem maradtak sokáig Franciaországban, hamarosan visszaköltöztek Magyarországra, és Budapesten telepedtek le. Ferenc és bátyja – a később főleg itthon sokkal inkább ismertté vált labdarúgó, István – Budapesten kezdték futball-pályafutásukat.

Ferenc az 1945-46-os hosszú bajnokságban a Budai Barátság (korábbi Gamma) játékosaként szerepelt az első osztályban. 13 mérkőzésen lépett pályára, 7 gólig jutott, csapata azonban nem élte túl a bajnokság első körét, a Keleti Csoport 13. helyezettjeként nem került be a rájátszásba.

1946 nyarán sok játékostársához hasonlóan elhagyta Magyarországot – a francia Racing Strasbourg-hoz szerződött. Két évet töltött Franciaországban, 1948 nyarán a Lazio játékosa lett. (Egy évvel később ide szerződött a Romániából az MTK-ba igazoló, majd onnan Olaszországba távozó Höffling Zsigmond - Olaszországban Norberto Höffling - is.) 1950-ben tagja volt a Teresa Herrera Kupát nyert együttesnek.

1950 júniusáig maradt a Lazio alkalmazottja. Az MLSz folyamatos beadványainak eredményeképpen a FIFA ekkor kétéves eltiltással sújtotta az összes illegálisan külföldre szerződött magyar futballistát, köztük az olaszországiakat is. Nyers ekkor előbb a magyar légiósokból szerveződő, hivatalos bajnokságban nem induló, csak bemutató mérkőzéseket játszó Hungaria FbC Roma játékosa lett, majd csatlakozott a Sárosi III Béla és mások által szervezett légióscsapathoz, és Dél-Amerikába hajózott.

A történet előzménye, hogy Kolumbiában 1948-ban megalakult a Dimayor (División Mayor del Fútbol Profesional Colombiano), a professzionális labdarúgó bajnokság. A profiliga szervezői hamarosan összekülönböztek a korábbi amatőrliga vezetőivel, úgy döntöttek, hogy kilépnek a kolumbiai hivatalos bajnokságból, és önálló profiligát indítanak. A FIFA válaszlépésként felfüggesztette Kolumbia tagságát, a klubcsapatokat és a válogatottat kizárta a nemzetközi küzdelmekből.

A FIFA-szankció nem rázta meg a hatalmas (és nagyrészt nem tisztességes forrából származó) pénzek felett diszponáló Dimayor-t. A “kalózliga” klubjaiba a várható komoly bevételek miatt rengeteg európai és dél-amerikai éljátékos igazolt – többek között az angol válogatott Neil Franklin, a Manchester United sztárja, Charlie Mitten, az argentin válogatott Julio Cozzi és Nestor Rossi, valamint a korábban szintén argentin válogatott, majd épp a kolumbiai profiligából a Real Madridhoz szerződő Alfredo di Stefano.

Az egyik magyar kontingenst öten alkották – Sárosi III Béla és Nyers Ferenc mellett Szőke László (Elektromos), Dankó Imre (UTE, UMTE), Majtényi Béla (Elektromos) és Uram Mihály (Munkács) igazolt az Atletico Junior együtteséhez. Zsengellér Gyula, Marik György (Békéscsaba, Vasas), Füzesi László (Csepel), Samu József (Szabadka, Vasas), Török Sándor (Elektromos) a Deportivo Santa Marta, míg Rákóczi Gábor (Elektromos?) a Medellin játékosa lett. Az “El Dorado” néven is ismert korszak 1954-ig tartott, ekkor a kolumbiai liga tagjai vállalják, hogy tiszta forrásból származó pénzekkel folytatják a működésüket – a játékosokat ez erőteljes bércsökkenés formájában érintette, a legtöbben el is hagyták Kolumbiát.

A magyar légiósok ezt már korábban, kétéves FIFA-eltiltásuk végén megtették – Nyers 1952 decemberében Franciaországba, a St. Etienne csapatába szerződött, ahol is aztán pályafutása hátralévő hét szezonját töltötte. Az első két (másfél) szezonjában 37 meccsen lépett pályára, és 15 gólt szerzett. 1955-ben és 1958-ban megnyerte csapatával a Charles Drago kupát, amelyet azon csapatok számára írtak ki, akik a Francia Kupában nem tudtak a legjobb négy közé jutni.

Az 1958-59-es szezon után elhagyta a St. Etienne csapatát; további sorsáról, pályafutásáról, sajnos nincsenek információink.